„A fársángolást az egész fiatalok kezdték. Volt álarcnak csinálva kemény papírból maszkura, ami be volt festve, és egy-egy csepübogyó aggatva rá, nagy bajusz, szem, szőr, hosszú orra csinálva, rongyos gúnya. Ide-oda nyúlkáltak vagy mintha tetveződnének, dobták a leányokra. Némelykor odadugta hosszú orrát a leány arcához, aki ijedségibe felugrott, és visított, aztán lett nagy visongás, persze nevetés is.”
(Csorba János: Bár emlékezete maradjon meg...)
Adjon az Úristen ennek a gazdának
Száz kereszt búzát,
Száz kereszt árpát,
Száz kereszt rozsot,
Száz kereszt zabot,
Haj, regő, rejtem,
Azt is megadhatja az a nagy Úristen!
Adjon az Úristen ennek a gazdának
Száz kis malacot,
Egyik ólból kifusson,
A másikba befusson,
Harmadikba is jusson,
Haj, regő, rejtem,
Azt is megadhatja az a nagy Úristen!
Adjon az Úristen ennek a gazdának
Két kis ökröt,
Két kis bérest,
A kisebbik béresnek arany ostornyelet,
A nagyobbik béresnek csengős-pengős szekeret,
Szekér mellé kereket,
Kerék mellé vasszeget,
Vasszeg mellé faszeget
Haj, regő, rejtem,
Azt is megadhatja az a nagy Úristen!
Adjon az Úristen ennek a gazdának
Két kis tehenet,
Tejet-vajat eleget,
Hadd süssenek rétest szegény regölőknek,
Haj, regő, rejtem,
Azt is megadhatja az a nagy Úristen!
Regölés - részlet, Vas megye
Forrás: https://folkradio.hu/szoveg/nepdal_show.php?id=5505
Délután négy óra van, de már sötétedik. A Gergely-féle naptárreform (1528) előtt a mai volt az év legrövidebb, egyben a téli napforduló kezdőnapja is: „Szent Lucának híres napja, a napot rövidre szabja.” Ezzel függ össze a ma ünnepelt Luca név eredeti jelentése is, hiszen a latin lux, vagyis fény szóból származik.
A magyar néphitben Luca alakja kettős: a legendabeli „fényhozó” Szent Luca mellett boszorkányszerű, rontó nőalakként is megjelenik – ez a kettősség talán a fény-sötétség elválaszthatatlanságát is szimbolizálja.
„Luca, Luca, távol légy!”
Luca napját az egész magyar nyelvterületen gonoszjáró napnak tartották, és a legfontosabb teendő a boszorkányok rontása elleni védekezés volt.
A Tápió vidékén az ólak ajtajára fokhagymával rajzoltak keresztet ezt skandálva: „Luca, Luca, távol légy!”
Az Ipoly menti falvakban az ólajtókat és az állatok fejét is megfokhagymázták, az istálló elé pedig hamut szórtak, hogy a macska képében járó boszorkány nyomait felszedhessék, lefekvés előtt pedig érdemes volt fokhagymát enni.
Csallóközben Luca napján nem adtak ki semmit a házból, nehogy a boszorkány kezére kerülve bajt hozzon a házra.
Lucaszéke
Nemcsak a falu lakóira, hanem a boszorkányokra is veszély leselkedett, mert könnyedén lelepleződhettek a mágikus lucaszék segítségével. A lucaszéket általában kilencfajta fából, fémszög nélkül készítették Luca naptól karácsonyig. Innen ered a mondás, hogy „lassan készül, mint a lucaszéke.” Az éjféli misén aztán eljött az igazság pillanata: a lucaszékről állva lehetett meglátni a szarvat viselő boszorkányokat.
Jóslások, termékenységvarázslás, munkatilalom
Luca másik, jóságos alakjához köthetők a már Katalinkor is említett házasságjóslások: Luca napján az eladó lányok meggyfaágat vágtak, vízbe tették, és azt tartották, hogyha kizöldül, a következő évben férjhez mennek. A lucacédulákra írt, gombócba főzött férfinevekből való jóslásnak is nagy divatja volt.
Nemcsak a leendő férjekre, hanem a jövő évi időjárásra is kíváncsiak voltak. Ilyenkor kezdték el csíráztatni a lucabúzát: ha karácsonyra kizöldült, jó termést vártak. Több helyen lucakalendáriumot vagy hagymakalendáriumot is készítettek.
Sok – főként tyúkokkal kapcsolatos – termékenységvarázslás is szokás volt ilyenkor, például a gazdasszonynak napközben ülnie vagy feküdnie kellett, hogy a tyúkjai jó tojók legyenek. Tilos volt varrni vagy fonni, mert ezzel bevarrnák a tyúkok fenekét is, és nem tudnak majd tojni. Sütni sem javasolt, mert a kenyér kővé válik, vagy a kemencén ülő Luca megeszi a kenyeret és a kemencébe löki a gazdasszonyt. A tollfosztás és a babfejtés viszont kifejezetten javasolt munka volt ahhoz, hogy a tyúkok könnyebben tojjanak.
„Szabad-e kotyolni?”
Luca napján fiúgyerekek jártak házról házra lucázni, kotyolni. Termékenységvarázsló énekeket és verseket mondtak, cserébe ajándékot kaptak a háziaktól.
Bizonyos vidékeken fehér lepelbe öltözve alakoskodtak, máshol Luca-napi tréfaként a legények kicserélték a kapukat vagy szétszedve a tetőre vitték a szekeret.
Egy szó mint száz: ma éjjel mindenki legyen észnél, és vacsorázzon egy kis fokhagymát!
November utolsó napjához, András napjához sok népszokásunk kötődik.
Szent András, a keleti egyház védőszentjét az I. században átlósan ácsolt kereszten halt mártírhalált, ezt a keresztet a mai napig andráskeresztnek hívjuk.
András napja az egyik legfontosabb házasságjósló- és varázsló nap. A lányoknak magányosan, titokban kellett a különféle praktikákat elvégezniük, hogy működjön a varázslat.
Íme néhány régi „recept”:
Böjtölj egész nap, majd rejts a párnád alá férfi ruhaneműt, és – ahogy a hajdúszoboszlói mondás tartja –: „Aki böjtöl András napján, vőlegényt lát iccakáján.”
Ma már nehéz zsúpfedeles házat találni, de ha mégis arra visz az utad, rázd meg az ereszét! A lehulló magból lehet(ett) jósolni: „ha a lány kötényébe búzamag hull, jómódú legény veszi feleségül, ha rozsmag, akkor szegény lesz a férje, ha pondró hull bele a zsúpszalmából, akkor még a következő évben teherbe esik.”
A hallgatózásból való jóslás legismertebb formája volt az ól rugdosása: ahányat röffen a disznó, annyi év múlva mész férjhez.
Az Ipoly menti falvakban egy András nevű férfi kapuját rázták meg, és figyelték, honnan hallatszik kutyaugatás, mert abból az irányból érkezett a jövendőbeli.
A fonóban közösen jósoltak ólomöntéssel és gombócfőzéssel. A gombócba egy-egy férfinevet rejtettek, és amelyik elsőként jött fel a víz színére, az lett a lány férje. Az ólomöntésnél az öntvény alakjából a jövendőbeli foglalkozására próbáltak következtetni.
Ki is volt Katalin?
Alexandria Szent Katalint szép és okos királylányként tartja számon az emlékezet. A 4. században élt lányt kivégezték, mert a bálványok tiszteletére rendezett áldozatokon keresztényként nem akart részt venni, és nyíltan ellenszegült a császár parancsának. Először börtönbe vetették és ötven tanult férfit küldtek hozzá, hogy jobb belátásra bírják, de a jámbor szűz oly bölcsességgel védelmezte hitét, hogy mind az ötven férfi kereszténnyé lett. A hithű lányt ezután éles késekkel ellátott kerékkel akarták szétmarcangolni, de csodálatos módon darabokra tört, ezért végül lefejezték. Emléknapja november 25. Okossága miatt a bölcselők, a könyvtárak, a nyomdászok, az ügyvédek, a filozófusok és a magasabb iskolák védőszentje. Vértanúságának eszköze, a kerék miatt a fuvarosok, kerékgyártók, bognárok és molnárok is tisztelték.
Katica, Katica, merre megyek férjhöz?
Katalin napjához több népszokásunk is kötődik, ezek egy része férjjósló hiedelem. (A legenda szerint Szent Katalin látomásában megjelent Jézus és a menyasszonyává tette őt, így vált a néphagyományban a házasságra vágyó lányok védőszentjévé.) Lássunk néhányat az egykori női praktikákból:
Ha a vízbe tett ág kizöldült karácsonyig, akkor az a leány közeli férjhezmenetelét jelezte. Az ágat katalinágnak vagy katalingallynak nevezték. A jóslást úgy próbálták még hatékonyabbá tenni, hogy mezítláb mentek – lehetőleg különböző fákról – gallyat lopni.
Voltak, akik nem érték be ennyivel, hanem biztosra akartak menni: minden ágnak fiúnevet adtak, és amelyik elsőként virágzott ki, olyan nevű férjet vártak. A férjjóslás szokását idézi fel az egyik sárközi gyermekjátékdalunk:
Katica, Katica, merre megyek férjhöz?
Hegyhez vagy folyóhoz, jóhoz-e vagy rosszhoz,
Égbe, földbe, lyukas kemencébe.
Katalin napja női dologtiltó nap is volt, nem szabadott seperni és kenyeret sütni, viszont mulatni lehetett, több helyen Katalin-bált is szerveznek.
És mi van a legényekkel?
Nekik sem kellett tétlenül várniuk az igazit, ezen a napon ők is tudakozódhattak jövendőbelijük felől. Ha lopott leányinget tettek a párnájuk alá, vagy egész nap böjtöt tartottak, akkor (jó esetben) megálmodták leendő feleségüket.
Kopog vagy locsog?
Nemcsak párválasztó hiedelmek, hanem időjárásjóslás is kötődik ehhez a naphoz:
Ha Katalin kopog, akkor Karácsony locsog, viszont ha Katalin locsog, akkor Karácsony kopog, vagy ha Katalin szépen fénylik, a Karácsony vízben úszik, illetve ha Katalinkor megállott a liba a jégen, akkor karácsonykor sáros lesz a talpa.
Fiúk-lányok, vasárnap lehet kísérletezni :)!
Forrás:
Körtvélyesi Anna játékválogatása
Tátrai Zsuzsanna-Karácsony Molnár Erika: Jeles napok, ünnepi szokások, Budapest, Planétás, 1997. 158-159. o.
https://szekelyhon.ro/magazin/katalin-nap-a-nephagyomanyban
„Talán nincsen manapság a magyar nyelvterületen még egy olyan község, amely annyira ragaszkodna hagyományaihoz, mint Szék. Ez a fellengzősnek tűnő kijelentés azonban nem üres beszéd, hitelességét leginkább az igazolja, hogy a széki embert még ma is fel lehet ismerni az arctalan (vagy ezerarcú) tömegben, hiszen népviseletben jár, olyan sajátos jegyeket hordoz magán, amelyek kizárólagosak. Az a tény, hogy valaki székinek tartja magát, rangot és összetéveszthetetlen minőséget jelent. Aztán ott van a népzene és a néptánc, amely oly sokáig a maga eredeti állapotában élt, s él ma is körükben, fényesítve az ünnepeiket, és hol az örömük, hol a bánatuk mellé szegődik, hol növeli bennük a szépet s a jót, máskor meg abban segít, hogy elviselhetővé változtassa még a kibírhatatlant is.”
(Simó Márton – Széki Soós János: „Látod életemet, nem igen gyönyörű…”)
„A széki táncok és tánczene régies gazdagsága annak köszönhető, hogy a hajdani fejlett mezővárosi táncélet szervezett közösségi keretei csaknem máig fennmaradtak. A kulturális önellátó jellegét elszigeteltsége és különleges városi öntudata révén megőrző, népes település zárt szigetként emelkedik ki a közép-erdélyi - közelebbről észak-nyugat mezőségi, ill. Kis-Szamos völgyi táncdialektusból. A közösségi táncélet zárt hagyományai biztosították Széken Erdély s egyben a Kárpát-medence egyik legépebb, fejlett táncciklusának fennmaradását, amelyben számos régibb tánc- és zenestílus, műfaj és típus ötvöződött. A széki táncok mindegyike kapcsolódik a környező közép-erdélyi tánckincshez, de összefüggő egységükben csak Székre jellemzőek. A táncok formája egyszerűbb, szabályozottabb és közösségibb, mint másutt. Nincsenek kiemelkedő táncos egyéniségek, viszont a táncok műfaji-formai-zenei tekintetben többrétűek.
A széki táncciklusban, az un. párban a táncok sorrendje meghatározott, s két un. »félpár«-ra oszlik. Fejlődésének, alakulásának mintegy három időbeli fázisát tudjuk követni.
1. Régebben, ugyanúgy, mint másutt a táncciklust a férfitáncokkal kezdhették meg, s így a sorrend feltehetően sűrű tempó, ritka tempó, magyar + lassú és csárdás volt.
2. A 40-60-as években a magyar + lassú, csárdás, porka, hétlépés követték egymást. Alkalmilag átmenetként »lassú csárdás« is szerepelhetett a lassú és a csárdás között. A férfitáncok már csak a szünetben kerültek sorra.
3. A hatvanas évek második felétől a párban a magyar + csárdás, porka és hétlépés szerepelnek. A lassú használata már csak kivételes, alkalmi jellegű, és a virtuskodó, improvizatív egyéni, kettes, valamint kis- és nagycsoportos, egyöntetű körben járt férfitáncok helye pedig a táncszünetekben van.”
(Martin György: Szék felfedezése és tánchagyományai)
A már említett Szent Bertalan napi tatárdúlás emlékét nemcsak a női, hanem a férfi viselet is őrzi.
Csorba János leírja, hogy a székiek „fogadalmat tettek, hogy e nehéz, gyászos események emlékét – mely mint ítélet, úgy pusztított – megőrzik, és Birtalan [Szent Bertalan] napján háromszori, bűnbánó istentiszteletet szentelnek Istennek, bűnbocsánatért. És hogy Istennek tették, vagy talán ha földi halandó embernek is, nem tudom. De Szék község a fogadalom szavát két és félszáz éven át fiúról fiúra, a mai napig megtartotta! (…)
A szemekben még ma is több a könny, mint a mosoly. Így láthatja a kíváncsiskodó idegen, aki hírből hallotta, de személyesen akarja látni a gyászos esemény színhelyét, és annak a népnek az utódát, aki ma is mint parancsot tiszteli, és megtartja az ősi hagyományt. A szóbeszéd szerint azért olyan különleges a széki népviselet, hogy emlékeztető legyen. Az emberek ezért választották a kék színű ujjast. Az asszonyok azóta kötnek a fejükre fekete keszkenyőt, mert az akkori megmaradt anyák úgy fogadták: míg élnek, gyászolni fognak.”
A férfiak kék színű mellénye tehát – ahogy a nők fekete-pirosa – szintén az egykori tragédia emlékét őrzi.
A széki férfiak öltözékének másik jellegzetes darabja a szalmakalap. Készítéséről Zsuzsa néni mesél a következő bejegyzés videójában.
„Egy ügyesen felöltözött menyecske fehér manguralt inget hordott, azon ügyes kerek lájbi, szép varrattas földjű keszkenyő, ügyes tiszta fersing, alatta gyönyörű, szabályosan manguralt pendely, felaggalózva. A ruhája eltakarta a pendelye elejét, s így az csak kétoldalt látszott ki. Az egyik kezibe a finom túrós puliszka, szalonna tepertyüvel egy tálba kirakva, szép elegyes takaróruhába kötve, ügyesen négy sarokra. Másik hónya alatt gúnyája, amiben dolgozik. És kezében a nagy karimájú kalapja. Szép fehér lábát mosogatja a dűlőút harmata. [Tudniillik régen mezítláb jártak az asszonyok.] Ez bizony olyan látvány volt, hogy az öregember sem hagyta egy nézésre.
Hát még egy fiatal leány! Aki olyan szépen volt öltözve, hogy felülmúlatta szépségével a mező legszebb virágát. S még ennél is szebb lett a fiatal leány arca, ha találkozott egy ügyes legénnyel, aki jó két ökret hajtott vasas szekérbe, szépen felöltözve, piros surc előtte, szép piros nyíllás [nyílott virág] a kalapjában. Amikor odaért nagy szégyellve köszöntette, alig mozdítva kicsi száját, hogy: Isten áldja meg!
Talán az ilyen leányról mesélték, hogy volt a gazdának egy fia, akit próbára tett, és bezárva növelte nagy koráig. Egy napon, mikor a legszebben virágzott a rét, kivitte a fiát a rétre, aki nem tudott eleget gyönyörködni a sok szép virágban. Vitte tovább és tovább. A fiú már szerette volna a mező összes virágát, amikor a rét közepében egy gyönyörű szép felöltözött leányt látott meg, és a sok virágot elejtette kezéből. Alig tudott ennyit mondani az apjának: Ni, ez a legszebb virág! Ezt szakasszuk le!” (Csorba János: Bár emlékezete maradjon meg….)