„Talán nincsen manapság a magyar nyelvterületen még egy olyan község, amely annyira ragaszkodna hagyományaihoz, mint Szék. Ez a fellengzősnek tűnő kijelentés azonban nem üres beszéd, hitelességét leginkább az igazolja, hogy a széki embert még ma is fel lehet ismerni az arctalan (vagy ezerarcú) tömegben, hiszen népviseletben jár, olyan sajátos jegyeket hordoz magán, amelyek kizárólagosak. Az a tény, hogy valaki székinek tartja magát, rangot és összetéveszthetetlen minőséget jelent. Aztán ott van a népzene és a néptánc, amely oly sokáig a maga eredeti állapotában élt, s él ma is körükben, fényesítve az ünnepeiket, és hol az örömük, hol a bánatuk mellé szegődik, hol növeli bennük a szépet s a jót, máskor meg abban segít, hogy elviselhetővé változtassa még a kibírhatatlant is.”

(Simó Márton – Széki Soós János: „Látod életemet, nem igen gyönyörű…”)