Nagy veszteség érte a népzenész és néptáncos közösséget 2020. február 23-án, amikor is Kovács Márton „Puki” magyarpalatkai bőgős letette a vonót ezen a földön. Hogyan lett az egyik legnevesebb banda tagja a nem magyarpalatkai származású, nem zenész családba született, hanem kovács felmenőkkel bíró legény?

Mestersége címere: bőgős

Kovács Márton nem vitte tovább az atyai mesterséget, hanem az 1960-as, ’70-es években a budatelki, de Magyarpalatkára nősült Kozák Zsiga bőgősének állt, akinek akkoriban többnyire Kodoba Béla és Moldován Stefán kontrázott. Így került kapcsolatba a Magyarpalatkai Bandával, amelynek aztán egyik legkiválóbb bőgőse lett.

A palatkai bőgőzés technikájáról és „Puki” egyéni játékmódjáról így ír Koncz Gergely népzenész:

„A palatkai bőgősök kizárólag rövid, saját készítésű vonót használnak, amelyet – éppúgy, mint a bőgő nyakát is – mindannyian marokra fognak. A hangsúlyokat keményen játsszák, elsősorban ők a ritmus, a Mezőségen nincs »maszatolás«. A palatkai bőgősök hagyományosan egy húron játszanak, a háromhúros bőgő legmélyebb, A húrját hangolják a kontra A-nál magasabbra. »Puki« legtöbbször kontra H-ra hangol, és az üres H-kat sokszor, és tudatosan, zenei hangként használja is. Talán ő a legtudatosabb, egyben legjátékosabb is a hangok használatában. Sok felvételen hallható, hogy dallamváltásoknál a kíséretből elsőként kapja el a prímás szándékát, az új dallamot. Ragyogó füle van, remek táncos, minden dallamot ismer, és egy kicsit még hegedülni is tud. Sajnos az utóbbi években az egészsége már nem engedi, hogy muzsikálni járjon. Vonózásában gyakori, hogy – főként közepes tempójú táncok (ritka csárdás, szökős, lassabb tempójú sűrű csárdás) esetében – a lefelé húzott hangot meríti, a fölfelét »pukkantja«, becenevét is valószínűleg innen kapta.” (folkMAGazin 2014/1, https://issuu.com/folkmagazin/docs/mag14_1/3)

Végül szóljon egy kis palatkai muzsika Puki tiszteletére:

Fotók: Henics Tamás

A régi időkben december 27-én tartották Szent János evangélista ünnepét. A 18. század közepéig karácsony hármas ünnep volt, mert Szent István (dec. 26.) és Szent János (dec. 27.) napjáról is megemlékeztek, később azonban csak Szent István napja maradt ünnep.

Az István és János nevűek ezen a két napon tartották névnapjukat, amely együtt járt a névnapi köszöntővel és az áldomással.

Búzásbocsárdon például a legények hajnalban mentek az Istvánokat és Jánosokat köszönteni. Törülközővel kötötték meg őket, majd kivitték a kapuba, ráfektették egy sulykoló padra, és a sulyokkal rájuk vertek, ezután bort kaptak, hogy meggyógyuljanak.

Az áttelepült bukovinai székelyek hajnalban kezdték a köszöntést: megálltak az ablak alatt és énekeltek, majd a szobába lépve valaki közülük a következőket mondta: „örvendjünk és adjunk hálát Isten szent fölséginek, hogy megadta érnünk Krisztus születése napját és azt is eltöltötte és átléptetett úgy, mint Szent István mártír és Szent János evangélista napjára. Kívánjuk, hogy Isten ő szent felsége továbbra is tartsa meg és oltalmazza minden szomorúságtól.” Ezután megvendégelték a köszöntőket. A rokonokat, jóbarátokat ebédre is meghívták.

A Nógárd megyei Hasznos településről is fent maradt egy köszöntő ének, amelynek változatai Csallóközből, Nógrádból, Hevesből, Csongrádból is ismertek:

Örvend az ég vígassággal, dícséretekkel,
Ragyog ez nap sugarival tiszta fényekkel.
A csillagok derülnek, derülnek,
Oly már messze kerülnek, kerülnek,
Minden angyalok örülnek, ma zengedeznek.
Dicsőséges Szent János (Szent István) is veszi hárfáját,
Pengedgeti, pengedgeti kedves nótáját.
Azt kívánom szívesen, szívesen,
Hogy az Isten éltesse, éltesse,
Testi lelki áldásokkal szerencséltesse.

 Elég erős hasonlóságot fedezhettek fel az eredeti köszöntő és a Csík Zenekar dala között:

A köszöntés után szóban mondták: „Pénzbe’ járjon bokáig, százhúsz éves koráig”. A névnapot köszöntő gyerekek ezután diót, mogyorót, pénzt kaptak.

Ehhez a naphoz kapcsolódott a borszentelés szokása is: mint minden szentelt ételnek és italnak, ennek is mágikus erőt tulajdonítottak, betegeket gyógyítottak vele és a bajok megelőzésére is használták, például a boroshordókba öntötték, hogy ne romoljon el a bor.

Isten éltesse a Jánosokat és egészségükre!

Foltin Jolán, a néptáncmozgalom meghatározó alakja 2019. október 27-én arrébb táncolt egy másik világ színpadára, rendkívül gazdag életművet hagyva maga után.

Kőbányai (!) lányként csak nyaralások alkalmával került kapcsolatba a népi kultúrával, és néptáncolni is viszonylag későn, kamaszkorában kezdett el. Egyetemi, magyartanári tanulmányait félbehagyta, mert rájött, hogy a tánccal szeretne foglalkozni.

A Novák Ferenc által alapított Bihari János Táncegyüttes táncosa, majd koreográfusa és művészeti vezetője lett. Részt vett az első budapesti táncház megszervezésében. Később az ő vezetésével jött létre a Honvéd Táncszínház Koreográfiai Műhelye. Első koreográfiáját Kiss Anna versére készítette Mondóka, szerelem, szerelem címmel. Ezzel a leánytánccal 1975-ben megnyerte a szolnoki Alföldi Fesztivál koreográfiai díját.

A koreografálást élete végéig folytatta, rengeteg nagy sikerű előadás (Asszonyok könyve, Harangok, Lagzi, Ki népei vagytok? Tánczmester; Ugrós; Széki pár; Gyermekem, édes; A Holdnak háza van; Bánomfai bolondulás) fűződik a nevéhez. Két fő téma kísérte végig alkotóművészetét: a gyerekekre megálmodott koreográfiák mellett leggyakrabban az asszonysorsot, a nőiességet, a párválasztás kérdéseit vitte színpadra.

Az utánpótlás nevelésében is kiemelkedő munkát végzett, a Magyar Művelődési Intézet népművelőjeként a magyar gyermektáncoktatás és művészeti nevelés módszertanának egyik megújítója volt. Az Örökség Gyermek Népművészeti Egyesület alapítója, később elnöke lett. A Játék és tánc az iskolában, valamint a Játék és tánc az óvodában című nagy jelentőségű könyveiben a néphagyományokon alapuló iskolai játékos-táncos nevelést új szemlélettel közelítette meg.

A művészet általában és a tánc a nevelés eszköze – nagyon fontos eszköze a lelki nevelésnek. Ugye természetes, hogy a testünket is műveljük, eddzük, mert a tánchoz és máshoz is kell, de az, amit érzelmileg ad a tánc és egyáltalán a művészet, a zene, az egyszerűen felbecsülhetetlen, nem maradhat ki a gyermekek neveléséből. Az igazi jó pedagógusok nem veszik el az időt a művészetek gyakorlásától, hanem inkább támogatják azt. Egészen biztos vagyok benne, hogy még a matematika is jobban menne és minden más iskolai dolog, ha hagynánk a gyerekek lelkét kibontakozni a különböző művészeti ágakban, legyen az képzőművészet, zene vagy tánc. (Foltin Jolán)

Munkáját számos díjjal, köztük a Nemzet Művésze címmel, Kossuth- és Erkel Ferenc-díjjal ismerték el, de a legnagyobb elismerés és eredmény azok a keze alatt felnőtt generációk, akiknek a néptánc szeretett „anyanyelvükké” lett.

Videóinterjú Foltin Jolánnal:

https://www.youtube.com/watch?time_continue=62&v=9R1fs_OXcOM

Források:

https://fidelio.hu/tanc/anyanyelve-a-folklor-volt-elhunyt-foltin-jolan-149620.html?fbclid=IwAR0Y7U9Whud_Xl1f5F0RsX6loRmdS0ojDbROyZr-IfM8qGsfHG0mmYG2nic

https://fidelio.hu/tanc/75-eves-foltin-jolan-a-koreografalt-neptanc-nagyasszonya-139255.html

Kerek istenfája,
Szép tizenkét ága,
Szép tizenkét ágának
Ötvenkét virága,
Ötvenkét virágán
Három aranyalma.
Aki ezt kitalálja,
Hull az áldás arra.

(Galga menti találós mese)

A hagyományos paraszti életmód a természet rendjéhez igazodott: a falusiak „programját” nem az irodai munkaidő vagy a hivatali nyitva tartás szabta meg, hanem a Nap járása. Az évkör kereke tényleg az évszakok váltakozása szerint forgott, és minden munkának megvolt a rendelt ideje. Nem is lehetett ez másként, hiszen a gazdálkodók a földből éltek, és fáradozásuk akkor lehetett igazán eredményes, ha nem a természet ellen, hanem vele szoros együttműködésben tették a dolgukat.

Azt is tudták, hogy a hétköznapok monoton ütemét néha meg kell törni, és az év néhány napját kiemelték a többi közül. Az ünnep nem puszta pihenést vagy „leeresztést” jelentett, inkább a megszokottból való kitekintést és megállást – mert ha a kereket sosem állítják meg, könnyen mókuskerékké válik.

Többek között ezeket az ünnepeket jelezte a kalendárium, vagyis nyomtatott naptár, ami a 19. századtól a legtöbb falusi portán helyet kapott. Nem egyszerű naptár volt ez, hanem szórakoztató olvasmány is: a kalendárium lapjain az egyes hónapokra vonatkozó rigmusokat, ismeretterjesztő érdekességeket, időjárási megfigyeléseket, fontos eseményeket, sőt jövendöléseket is talált, aki forgatta.

Ebben a rovatban hasonló tartalommal találkozhattok majd. Bár jövendölésekbe nem feltétlenül bocsátkozom, az egyes hónapokhoz kötődő legfontosabb egykori szokások és ünnepek kis gyűjteményéből szemezgethettek.

A busójárás eredete

Aki szeretne egy kicsit kiszakadni a jólfésült hétköznapokból, látogasson el Mohácsra a busójárás idején. Kereplők és kolompok éles zaja veri fel a tél csendjét, a házak udvaráról hangos zeneszó és vidám rikoltozás hallatszik, és az utcákon már valami készül: szabad tűzön, köcsögökben rotyog a bableves, és egyre több viseletbe és maskarába bújt alak tűnik fel.

A Duna menti település a farsang farkán teljesen felbolydul, és néhány napra – szó szerint és átvitt értelemben is – kivetkőzik magából. A busójárás (horvátul pohod bušara) a Mohácson és környékén élő római katolikus délszlávok, a sokácok vagy sokacok farsangi alakoskodása. A busójárás a más népek hiedelemvilágában is megtalálható télbúcsúztató, tavaszköszöntő, oltalmazó, termékenységet varázsló ünnepek családjába tartozik. Ezt a pogány elemeket őrző hagyományt poklade néven is emlegetik, ami a karnevál szó horvát megfelelője, és Anatóliától az Ibériai-félszigetig jelen vannak a mohácsi népszokáshoz rendkívüli módon hasonlatos, maszkos télűző népszokások, farsangi felvonulások.

Régen farsangvasárnap reggelétől húshagyókedd estéjéig tartott a mulatság, mára már hosszabb, csütörtöktől keddig tartó látványossággá vált. A legfőbb események: a partraszállás, a jelmezes felvonulás és a koporsó vízre bocsátása. A partraszállás során a túlparti – ahogyan a helybéliek mondják – „Szigetből” (és Kismohácsról, amely Mohács város déli, belterületi része) eveznek át ladikokon a busók. Ezután a jelmezesek a Kóló térről a főtérre vonulnak. Sötétedéskor, a farsangi koporsó vízre bocsátása után az egybegyűltek máglyagyújtással égetik el a telet jelképező koporsót és a főtéren körtáncokat járnak. 

Mit adtak nekünk a törökök?

Ha a Brian élete című kultuszfilm mintájára feltennénk a kérdést, hogy mit is adtak nekünk a törökök magyarországi tartózkodásuk alatt – például a gyönyörű török fürdők, mecsetek és dzsámik, a töltött káposzta és az Egri csillagok mellett–, akkor a legenda szerint a busójárással is bővíthetjük a felsorolást. A monda szerint ugyanis a török uralom alatt a sokácok a Mohács-szigeti mocsárvilágban kerestek menedéket, ám egyszer csak megelégelték a rabigát. Ekkor ijesztő maszkokba bújva, zajkeltő eszközökkel éjszaka átkeltek a Dunán, majd kiűzték a törököt Mohácsról. Bár a történetnek aligha van valós alapja – sokkal valószínűbb, hogy a balkáni eredetű sokácok eredeti hazájukból hozták magukkal ezt az ősi hagyományt –, a busók mégis megőrizték a dunai átkelés látványos mozzanatát.

Átváltozás

A busók

Ahogy sok más farsangi szokásnak, úgy a – szellemi kulturális örökséggé és hungarikummá nyilvánított – busójárásnak is az átváltozás a legfontosabb eleme. A busók szőrével kifordított bundába, szalmával kitömött gatyába, színes gyapjúharisnyába és bocskorba öltöznek. A bundát az öv vagy marhakötél fogja össze derekukon, erre akasztják a marhakolompot, kezükben pedig kereplő, soktollú, fából összeállított buzogány vagy bot. A leglényegesebb azonban, ami a busót busóvá teszi: a fűzfából faragott, hagyományosan állatvérrel festett birkabőrcsuklyás álarc.

Korábban a busók maguk faragták álarcaikat, és sokan még ma is ragaszkodnak ehhez a hagyományhoz. Előfordul, hogy valaki több maszkot is farag, és azokat évről évre cserélgeti, hogy megőrizze inkognitóját. Egy-egy ügyesebb kezű busó busótársai számára is készít maszkot. Közülük több olyan tehetséges specialista került ki, akik kiállításokon, vásárokon is megjelennek alkotásaikkal. Néhány csoportban kialakult gyakorlat, hogy (általában a vezető busó) „stílusát” követve faragnak, vagy ő maga faragja a csoport többségének maszkját. Így az egyes csoportok a maszkok jellemző jegyei alapján is beazonosíthatóak. A kevésbé ügyesek vásárolják vagy kapják a maszkjukat. 

A maszk mögött a busók egyfajta „védettséget” élveznek és áthághatják a viselkedési normákat: az ijesztgetés mellett gyakran elragadják a nőket vagy botjaikkal a szoknyájuk alá nyúlnak.

A „szép busók”

A „szép busók” (lepa busa) a sokác népviseletbe öltözött, arcukat fátyollal eltakaró alakok.

A jankelék

A jankelék rongyos ruhába öltözött fiúgyermekek, akik arcukat ronggyal, harisnyával takarják el, és vállukon átvetve egy fűrészporral – vagy korábban korommal – kitömött zsákot visznek, és azzal ütögetik meg a közönséget, főképp a lányokat.

A busójárás mindegyik alakjára jellemző, hogy nem vonatkoznak rájuk a hétköznapokban megszokott morális szabályok.

A busócsoportok

A busók egész évben készülnek a busójárás néhány napjára. Többségük csoportokba tömörülve készülnek fel az eseményre. Az utóbbi években a felvonulásos, jelmezes, városias jellegű karneválra 1000-1200 fő öltözik busónak, akik 58 önállóan szerveződő, zárt közösséget alkotva alakítják jellemző rítusaikat. A csoportok egymás közti rivalizálása egyben folyamatos késztetést jelent a farsangi karneválon való színes és igényes megjelenésre. Valamennyi csoportban van egy minden tag által tisztelt vezető egyéniség.

Az egyes csoportok a közösségen belül is rendelkeznek sajátos szokáshagyománnyal, ami teljesen láthatatlan marad a külső szemlélő számára. Ilyen a csoportok összetétele, a csoporttagság lehetősége, módja, a tagok hierarchiája, motivációik, térhasználati szokásaik, beleértve a felkészülés időszakának hosszát és rendjét, a farsangi útvonalakat, az adott időszak rituális eseményeit, kiegészítő tárgyi kellékeit, attribútumait. Eltérő lehet a farsang időszakán kívüli kapcsolatrendszer működése is, amire azonban jellemző a folytonosság, az év közbeni találkozások, a következő farsangra való készülődés gyakorisága. Egyes csoportok olyan szoros köteléket alkotnak, hogy segítik egymást építkezésben, közösen vágnak disznót, együtt nyaralnak. Mások is rendszeresen találkoznak, közös főzések, beszélgetések alatt készülnek a következő farsangra.

Kezdet és vég, vég és kezdet

Bár mind a programkínálaton, mind a vásári portékákon érezhető a hagyományok felhígulása, még így is egy különös, „ősi” világba csöppenhetünk a busójárás idején. A rémisztő ördögpofák szemtelen incselkedését, pajzán tréfáit és az „ereszd el a hajamat” hangulatban töltött napokat a nagyböjt elcsendesedő, lemondásra és befelé fordulásra szólító időszaka váltja fel – így él egymás mellett még ma is az élet két ellentétesnek tűnő, mégis összetartozó és szétválaszthatatlan oldala.